Magammal hoztam…

Sokáig gondolkoztam azon, hogy hogyan is fogalmazzam meg az itteni munkámmal, a munkahelyi környezetemmel kapcsolatos tapasztalataimat, élményeimet. Aztán rájöttem, szimplán csak leírom, ami történik “kívül, belül”.

Ennek a bejegyzésnek eleinte azt a címet akartam adni, hogy “Kegyetlenség”. Aztán rájöttem, hogy ez így túl félrevezető lenne, mert ugyan szerepel a történetben eme tulajdonság, mégis nem ez a lényeg.

Szóval a munkahelyi környezetem egy Hotel, ahol körülvesz egy légkör, a “csapat” akikkel együtt dolgozom. Alá-fölé rendeltség, mint mindenhol. Vannak koordinátorok,(Supervisor) akik a pincéreket koordinálják, (tanítják, irányítják) de nem feltétlenül vezetők, inkább ők azok, akik a “tapasztaltabbak”, vagy legalábbis azoknak kéne lenniük.. A hierarchiában fölöttük már csak a Hotel helyettes vezetője van, aki egy olasz úriember, és a fölötte álló vezető egy görög hölgyemény, aki a General Manager. A vezetőség ebben ki is merült. Szinte biztosra vehetjük, hogy a magasabb pozíciókban így hát görög és olasz nemzetiségűek vannak. A fő chef olasz, a Supervisorok egy része görög, más része angol.

Szóval, amikor bekerülsz egy helyre, eleinte te vagy az új. Hál Istennek egy olyan helyre kerültem, ahol mindenki új volt, A legrégebbi dolgozó is csak 1 hónapja jött. Minden műszaknak (akár reggeli, akár esti)az étteremben megvan a maga Supervisor-a,  akinek az “lenne” a feladata, hogy mindent átlátva koordinálja a dolgozókat, és ahol kell, maga is besegítsen. Tehát ez a személy alapvetően nem “diktátori” szerepet kell hogy betöltsön, aki elmondja, mit csinálj, és csak áll és figyel, hanem ő is ugyanazt a munkát végzi amit te, csak a tetejében még vállalja a felelősséget azért, hogy abban az időben, amikor ő felügyeli a munkát, minden rendben menjen.  

Az első műszakom este volt (mivel forgó műszakban dolgozom) egyik nap este másik nap reggel 8-9 órát. Szóval ez az esti műszakos “koordinátorom” Dimitris egy görög „csoda supervisor” kezdett engem betanítani. Amolyan görögös temperamentummal, folyamatosan ugráltatott. Szoba szervíz, más egyéb fenti helységek kiszolgálása, poharak törölgetése, italok és egyéb kellékek ide oda cipelése, jéghordás,3-4 emelet megmászása 10-15 kg-os tálcákkal 8 órán keresztül.

Milliónyi új információt kellett egy este alatt magamba szívnom az itteni szokásokról, arról, hogy minek hol van a helye, mit hol találok, mit hova tegyek, hogyan terítsek, mikor, kinek mit és hogyan szolgáljak fel, hányszor kopogjak, szóval nagyon nagyon részletesen tömött belém milliónyi infót egy este legfolyása alatt. Ugyanakkor meg kellett tanulnom, hogy a labirintusban, ugyanis a hotelünk egyfajta labirintus is, hányas szobák hol vannak, mert félemeletek és különböző lépcsőházak vannak a Hotelben, hogy még aki több éve ott dolgozik, az is gyakran eltéved.

Szóval az első napom végén összerogytam, annyira elfáradtam, és mindeközben folyamatosan nyomta belém a friss szellemi tudást is. Annak ellenére, hogy ő ezt nem tudatosan csinálta, én magam nagyon hálás vagyok neki, mert sokat tanultam tőle, és nem kizárólag szakmai oldalról, de erre később kitérek.

A másik oldalról viszont a kényszeressége miatti feszültségkeltés rányomta a bélyegét a vele való együtt dolgozásra, így már szinte senki sem akart vele dolgozni. Erre a kényszeres magatartásra az angol mondaná : CONTROLFREAK. Mondhatni azt is, hogy Dimitris olyan szinten megfelelési kényszerrel bír, amit munkatársként elég nehéz kibírni, és ami a legfontosabb, nagyon fárasztó, és idegesítő annak, aki nem tudja kezelni.

Ezért hát a csapat többi tagja a fejébe vette, hogy kirúgatják őt, mondván, ha nem lehet kezelni, „ el kell pusztítani”. Ismerős ugye?

Aztán van még két másik Supervisorunk, mindketten angolok, Sarah és Jessica. Ők Dimitris ellenkezői, mondhatni, annyira lazán veszik a munkát, hogy ők a másik végletek. Csak akkor nincsenek jelen, amikor nagy szükség lenne rájuk. Amikor felelős emberre lenne szükség. Mellettem van még plusz két pincér lányka, akik felváltva dolgoznak vagy előttem és utánam, vagy velem, az egyik lányka egy görög lányka, aki 18 éves, és életében először dolgozik, és kissé izzadtságszaga van a maga kis tini módján, a másik lányka egy francia lányka (nem sokkal idősebb) talán max. 20 éveske, és igen rosszul beszél angolul, ami egy forgalmasabb reggeliztetésnél elég problematikus. Hát ezek az én kis kollégáim. Aztán van még egy lányka, aki szülési szabadságát tölti, ezért csak hétvégén dolgozik (ő Olisia) litván, és amúgy még ő az, akivel a legjobban kijövök. Mivel több éves tapasztalata van, sokat tanulok tőle, és ami a lényeg, ő az egyik olyan kolléganőm, aki mindent átlát, ezért vele szeretek együtt dolgozni. Hát ennyit a csapatról.

A fentieket azért írtam ennyire részletesen, hogy láthatóvá váljék, hogy egy munkahelyi környezet emberekből áll, és ugyanaz minden országban, az emberek itt is emberek, aki nem tudatos, az itt sem tudatos, az ember itt is ember, és gyarló.

Szóval. Mivel Dimitris ebben a csapatban a fekete bárány (ő a nehéz ember) ezért a „csapat” úgy döntött, „hulljon a férgese”, el kell őt távolítani. Én magam már többször szóltam Dimitrisnek, hogy az a feszültség, amit kelt, rám nincs jó hatással, és ilyenkor mindig visszavett kicsit. Már csak azért is, mert én voltam az egyetlen, akivel talán együtt tudott dolgozni, hisz én mindig jeleztem, ha valami nem működött nekem. Kértem, hogy kérjen, és ne parancsoljon, mert úgy nem fogunk tudni együtt dolgozni, és lőn, teljesítette. Addigra azonban a többi Supervisorral elmérgesedett a helyzet, és engem is be akartak vonni az ellene „szőtt” kirúgatási tervbe. Eleinte úgy éreztem, benne kell lennem, hisz a csapat nagy része ezt várja, aztán elmondtam nekik, hogy nem szeretnék részt venni ebben, mert ővele kéne először megbeszélni, ha valami nem tetszik. De az emberi butaság itt is győzött, és az egyik angol Supervisor lányka kitálalt róla mindent a vezetőségnek, még olyan dolgokat is, ami szerintem nem volt igaz. Aztán egyik reggel Dimitris eltűnt a vezetőnk szobájába, majd vörös arccal jött ki kb. 2 órára rá, és fél óra múlva eltűnt a kijáraton.

Most már érthető ugye, hogy a „kegyetlenség” szót miért használtam volna, de végül nem tettem. Aztán „poénosan” elkezdtek engem úgy emlegetni, hogy „hát te vagy a haverja”, beszélj vele. Mindezt azért, mert nem akartam végül részt venni a kis „hadjáratukban”. Én azt is kimondtam, hogy sajnálom őt, elég baja neki, hogy olyan, amilyen.

De hogy miért is osztottam meg mindezt.

Egyrészt azért, mert azt gondolom, hogy nem minden hely ilyen itt sem. Mintha otthonról magammal hoztam volna ezt a fajta „kegyetlen” környezetet. Ha valakit nem tudunk kezelni, akkor „pusztítsuk el!!”. Ahelyett, hogy elmondanánk neki, hogy mi a gondunk vele, hisz biztos vagyok benne, ha érti, tudna rajta változtatni. Nálam sokszor megtette, mert jeleztem neki, mi a gondom. De ezt a többiek nem értették.

De ami a tanulságom ebből. Akárhová is megyek a világban, a saját energiáimat hordozom. Így mindig olyan közegben fogom találni magam, amire be vannak állítva azok a bizonyos antennáim. Addig amíg erre vannak ráállítva, mehetek én Új Zélandra is, ugyanolyan energiájú környezetben fogom találni magam, ahonnan eljöttem.

Szóval. Kicsit meditálgattam a dologra, és eldöntöttem, hogy nincs szükségem tovább a tudatlan, kegyetlen környezetre. Tudatos emberekre vágyom, akik vállalják a felelősséget a tetteikért, hisz én is ezt szeretném tenni, és elfogadóak a másik emberrel, látják a másik ember kihívásait, és támogatják abban, hogy ezeket le tudja tenni. Szeretettel, elfogadással reagálnak annak kihívásaira, illetve ha így sem megy, továbbállnak. Én is ezt fogom tenni.

See you!